Bemutatkozás

Burány Judit vagyok. Művésznévnek a „Hóförgeteget” választottam, mert a vezetéknevem ezt jelenti. 1982-ben születtem. Jó pár éve három dolog körül forog az életem: média, harcművészet és hastánc. A média már 14 évesen megjelent a mindennapi tevékenységeim között. A Bartók Rádió külsős munkatársaként szinte mindenkivel találkoztam, aki magyar és világhíres volt a komolyzene területén. Ezektől az emberektől rengeteget tanultam arról, hogy miért nem szabad feladni az álmokat, és hogy miért kell gyakorolni és gyakorolni. Emellett műveltséget, tartást, hazaszeretetet tanultam tőlük. 19 évesen aztán rockzenészekkel folytattam az interjúkészítést, már nyomtatott formában. És újra előkerült: ne add fel az álmaidat! Az újságírás azóta is jelen van az életemben, de nem csak interjúkat készítek, hanem történészként történelmi tárgyú cikkeket írok autós-motoros és tetoválás témakörökben. Egyetemi végzettségemet is történelem-kommunikáció-pedagógia szakon szereztem.

(A fotót készítette rólam: Oszvald Tamás)


A harcművészet és a tánc pár évvel később köszöntött be az életembe. Illetve mindig is fantáziáltam róluk, mert a mesék nagyon magukkal ragadtak. Gyönyörű szép hercegnők, akik táncukkal meghódítják a királyfit, és rettenthetetlen hősök, akik védelmezik a jót és mindenféle vándorúton meg kalandokon keresztül célba érnek. Mindkettő szerettem volna lenni, mert nem kis fejtörés után rájöttem, hogy a rettenthetetlen hős nyugodtan védelmezheti a királylányt. (Ma már ezt úgy fejezem ki, hogy először ember vagyok, utána nő. De mindkettő én vagyok, és nem jó, ha bármelyik énemet elhagyom.) De valami erősen gátolt, mert általában, ha jött a tornaóra, én bizonyultam a legügyetlenebbnek, leggyengébbnek, és folyton betegeskedtem.

(Fotó: Oszvald Tamás)


Végül 19-20 évesen egyszerre fogtam neki a táncnak is meg a harcművészetnek is, mert akkor már elég ronda egészségügyi gondjaim voltak. Úgy éreztem, ha nem állítom meg erélyesen a folyamatot, beláthatatlan következményei lesznek. Harcművészetként a szablyavívást választottam. A hastáncot két év magyar népi tánc után választottam, mert megtestesítette a magamban dédelgetett nőideált. 11 éves korom körül láttam meg  Boris Vallejo festményeit: Szépség és Erő – tökéletes kombináció. Én is ezzé akartam/akarok válni.


Mínuszos állóképességgel és eltunyult motorikus képességekkel nem volt egyszerű elérni valamit. Mikor először keresztbe vágtam egy másfél fejjel nagyobb ellenfelet vagy mikor először láttam a tükörben egy szép hastáncmozdulatot végző testet, és rájöttem, hogy én vagyok… Azóta se voltam olyan elégedett magammal:) De teltek az évek, és volt értelme kitartani! (Életemben először egyébként a Kormorán zenekar Napköszöntő című dalára táncoltam nyilvánosan egy motoros találkozón. És mit ad a sors? A zenekar ott volt, végignézte, mert aznap este ők is felléptek. És a zenekar vezetője gratulált nekem:) Ma már három városban, Budapesten, Nagykőrösön és Kecskeméten vannak tanítványaim, fiúk-lányok vegyesen, 6-56 év közöttiek. Mind hastáncot, mind szablyavívást oktatok. 2011. elején szereztem meg a nemzetközi, szakedzői diplomámat.


(Fotó: Oszvald Tamás)



Sokáig nem találtam a helyem, nem volt könnyű azonosulnom a hastáncosnői eszményképpel. A harcművészek nem vettek komolyan, mert"táncikálok", a táncosok közt viszont ormótlannak, keménynek, kívülállónak éreztem magam. Még kilátástalanabbnak éreztem a helyzetet, mikor megállapítottam, hogy napjainkban a nyugat mit vár el egy hastáncosnőtől: szórakoztatás és aprópénzért táncolás.Ez nem én vagyok! De akkor miért akarok hastáncolni? Mert gyönyörű akarok lenni, odaadó, védtelen és kiteljesedett, amilyen a mindennapokban nem feltétlenül lehetek. De egyben méltóságteljes és rendíthetetlen is akarok lenni. Különös, de mióta ezt fel tudom vállalni, azóta a sporttársak már nem mosolyognak meg, és tánctanítványaim szívesen hallgatják az edzésen szerzett tapasztalataimat.


Az arab és török dallamok mellett, számtalan, nem hastáncos zene is megihlet a klasszikus hastánc mozgáskultúrájára: magyar népzene, Lorena McKennit vagy akár Madonna. Ahogy egyre több hastánccal töltött évet hagyok magam mögött, annál jobban magaménak érzem a klasszikus hastáncot. Minél ügyesebbek lesznek a tanítványaim, minél jobban megszeretik a hastáncot, én is annál inkább megszeretem azt. Talán furcsán hangzik, de az ő mozdulataikat nézve döbbentem rá először, mennyire megváltoztat egy nőt ez a tánc. Virág kerül a hajakba, finomodnak a ruhaanyagok, kecsesednek a leghétköznapibb mozdulatok is. Mintha lehullana a fátyol valódi arcukról.

(Fotó: Oszvald Tamás)



Összefoglalva: A szó hagyományos értelmében nem vagyok táncos. Nem jártam be az elvárt hastáncos utat. A harcos útjára léptem rá, akinek közben nem szabad elfelejtenie, hogy nő. Állandóan figyelnem kell, hogy a megőrizzem az egyensúlyt, és egyformán fejlődjek a harc és táncművészetben. És közben nem felejtsem el, miért csinálom mindezt. Magam és a tanítványaim miatt is. És mert tartozom azoknak a tudásoknak, melyek valakivé alakítottak. Életemben összesen négy hastáncversenyen indultam, három különdíjat tudok felmutatni, a 2010-es I. Egri Hastáncversenyről kettőt és a 2011-es II. Pharaohdance versenyről egyet. A különdíjakat azért kaptam, amiért a másik két versenyen nem díjaztak: különleges és bátor. Mára a Nevergreen zenekar táncosa vagyok, megjártam Németországot is, mint kardtánc és hastánc tanár, országos versenyt szervezek Gótikus és Fantázia Hastáncverseny névvel, számos helyre hívják a tánciskolámat fellépni, és több barátot szereztem a hastáncos szakmán belül.


(Fotó: Oszvald Tamás)


Módosítás: (2016. február 07. vasárnap, 16:06)

 
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huMyspace bookmarkJP-Bookmark